Okinawa:

A harcművészetek történetét követve Indiából Kínán keresztül eljutottunk a Ryu-kyu szigetcsoport legnagyobb szigetére, mely a kínai kultúra egyik fő továbbítója volt Japán felé. A tudományok és művészetek között, a kínai harcművészet is gyökeret vert itt, majd önállóan fejlődött tovább. Ezt elősegítette az a körülmény, hogy a Ryu-kyu szigetek egységét először létrehozó Sho Hashi király 1349-ben fegyverviselési tilalmat rendelt el, amit 1609-ben - a japán megszállás kezdetén - a hódítók ismét felújítottak.

A XIX-ik század végére az addig egységes okinawai karate iskolákra bomlott, melyek közül a Shuri város közelében kialakult Shorin-ryu vált a legkorábban ismertté. Első legendás mestere, Sakugawa (1733-1815) először okinawa te-t tanult egy Takahara nevű oktatótól, majd rövidesen a legjobb tanítványa lett.

Egy este virtusból, vagy túlzott önbizalomtól hajtva, megtámadta az Okinawán akkoriban legismertebb kínai oktatót Ku Shan Ku-t. Szerencséjére a mester látott benne “fantáziát” és tanítványául fogadta, majd hat évig tanította. Ennek a kapcsolatnak köszönhetjük a Shuri-te, vagy Shorin-ryu kialakulását, továbbá a Kushanku (shotokan és kyokushin stílusokban Kanku dai) katát.

Sakugawát tekintik az első igazi mesternek, mert a harcművészet minden ágában magas szinten jártas volt, és nem specializálódott egyetlen technikai elemre. Tanítványai közül a legismertebb három barát lett: a “madárember” Makabe, a “vasöklű” Okuda és Matsumoto, aki végül a “menkyo-kayden-t” (akinek minden megadatott) is megkapta. Sakugawa 78 évesen új tanítványt fogadott, aki a karate történetének legendás alakjává vált. Ő volt Matsumura Sokon (1809-1899), aki később az uralkodó személyi oktatója lett.

Az ő legismertebb tanítványa Itosu Yasutsune (1832-1916) volt, aki személyesen csak hét tanítványt oktatott. Ezek között ott találjuk Funakoshi Gichint a Shotokan, illetve Mabuni Kenwát a Shito-ryu alapító mesterét is, így Itosu közvetett hatása igen nagy volt a japán karate kialakulására.

Az 1880-as évek végéig csak egyetlen karate irányzat létezett Okinawán az, amit Sakugawa és tanítványai oktattak. A másik nagy iskola a Naha-te, melynek alapítása Higaonna Kanryo (1845-1915) nevéhez fűződik. Ő fiatal korában egy kereskedő szolgálatában állt, aki üzleti kapcsolatai révén segítette, hogy Kínában  tanulhasson kereskedelmet és harcművészeteket.

Hét évig tartó tanulást követően hazatért, majd iskolát nyitott. Tanítása során az alapok tökéletességet megközelítő elsajátítására helyezte a fő hangsúlyt. Sokat gyakorolta a SANCHIN alapállást, melyet úgy tudott végrehajtani, hogy tanítványai a bokájára kötött kötéllel nem tudták egyensúlyából kimozdítani. Izmait úgy kifejlesztette, hogy minden ütést sértetlenül tudott elviseni, sőt a nyakára tekert övvel két férfi sem tudott fojtást elérni nála. Az általa megalapított Shorei-ryu ma is létezik. Megjegyzem, hogy Higaonna Kanryo igen jó barátságban volt Itosu Yasutsuneval, akivel kölcsönösen tisztelték egymás tudását. Ez a mentalitás példa lehet számunkra, tekintettel a karate mai  helyzetére.

Tanítványai közül a legismertebb Chojun Miyagi (1887-1953) a Goju-ryu, illetve Mabuni Kenwa (1989-1952) a Shito-ryu megalapítói lettek. Mesterük tanítását kiegészítették tapasztalataikkal, majd saját stílust alapítottak. Ezek később Japánban is népszerűek lettek, ezért majd ott térünk rájuk vissza.

Okinawán a harmadik ismertebb iskola a Tomari-te volt. Kosaku Matsumura alapította, aki Sakugawa tanítványától, a “madárember” Makabé-tól tanulta a  karatét. Ez az iskola nem került át Japánba, így hatása a mai stílusokra közvetett. Általában a Wanshu (empi), a Jion és Jitte katákat tartják Tomari-te eredetűnek.

Kevésbé ismert okinawai iskola az Uechi-ryu, melynek alapítója Uechi Kanbun, aki - talán nem lep meg bennünket - szintén Kínából hazatérve, 1910 körül hozta létre saját iskoláját. Később még alakultak okinawán újabb iskolák, de ezek az előbbiek keveredéséből, vagy a japán iskolák visszahatására jöttek létre, nemzetközi ismertségük többnyire elenyésző.

A kínai ökölharc hatása folyamatosnak volt mondható az okinawa-te, vagy csak te néven emlegetett harcművészetben a XX. század elejéig. Az addig titkosan kezelt harcművészetet 1903-tól - már karate jutsu néven ­­­­- a kötelező testnevelés keretein belül, nyilvánosan is oktatni kezdték az okinawai iskolákban. Ekkor a hivatalos neve karate jutsu lett, ahol a “kara” még a kínai eredetre, a “te” az ősi okinawai harcművészetre, a “jutsu” pedig már a japán szellemiségre utalt.

Rövid idővel azután, hogy a karate jutsu Japánban is elterjedt, a név írásmódja megváltozott. A "kara" szót másik jellel írták le, ami az azonos kiejtés ellenére már üreset jelentett. Ennek véleményem szerint az a magyarázata, hogy a japánok erősödő nemzeti öntudata, nem akart kínai emlékeket egy olyan harcművészetben, amelyet a saját kultúrájuk részének tartottak.

1917-ben Funakoshi Gichin megtartotta az első karate bemutatót Japánban. A nagy sikerre tekintettel a Japán Oktatásügyi Minisztérium meghívta Tokióba, az 1922-ben megrendezett, sportokat népszerűsítő kiállításra. Bemutatója ismertté tette a nevét, ezért további meghívásokat is kapott. A karate Japánban történő elterjesztésében betöltött, kivételes szerepére tekintettel, életrajzát a shotokan-ryu ismertetésekor közlöm.

Ezalatt több ismert okinawai mester oktatott japánban (Chojun Miyagi, Mabuni Kenwa, Choki Motobu stb.) melynek következtében a harmincas évektől új, már japán karate iskolák alakultak ki. Nemzetközi és hazai népszerűségükre, elterjedtségükre tekintettel, az alábbi öt iskola rövid történetét külön címszó alatt ismertetem:

·         Goju-ryu, alapítója: Chojun Miyagi (1888-1953),

·         Kyokushinkai, alapítója: Oyama Masutatsu (1923-1994).

·         Shito-ryu, alapítója: Mabuni Kenwa (1889-1952),

·         Shotokan, alapítója: Funakoshi Gichin (1868-1957),

·         Wado-ryu, alapítója: Otsuka Hironori (1892-1982),