Botond és a görög óriás

A magyarok jól ismerték a kelet-római császár birodalmába vezető utat. Jártak már ott, amikor Etelközben lakván, megsegítették a császárt a bolgárok ellen. Később a honfoglalást követően is meg-megfordultak arra, de akkor már jobban csábította őket a virágzó nyugati városok kincse, mint a hegyeken-völgyeken, sárba ragadt településeken messze túl sejlő Bizánc. Most azonban mégis délnek fordították lovaik kantárszárát, mert az új császár megtagadta tőlük az adót, amellyel a békét megvásárolta, sőt szövetségre lépett a németekkel.

A magyar sereg élén, deres lován Opor vezér ült. De ott lovagolt a két elválaszthatatlan barát: Zoltán és Botond is. Nádszálvékony termetű volt az egyik, kis köpcös a másik. A harcban mindkettő legyőzhetetlen: Zoltán villámgyors kardcsapásaitól csak úgy hullott az ellenség, ahová meg Botond odasújtott buzogányával, ott nem maradt más, mint beszakadt vért, sisak és koponya. 

Szépen sütött a nap, amikor a magyar sereg Bizánc falai alá érkezett. Útjukat égő városok és falvak jelezték, jövetelüket menekülők hada hirdette. Konstantin császár, a Bíborban született jobbnak látta alkudozással megelőzni a várható ostromot. Követeket küldött tehát Oporhoz, s azt ajánlotta, hogy a császár és a magyarok egy-egy kiválasztott vitéze vívjon párviadalt. Ha a magyarok vitéze győz, ám legyen, ő, Konstantin vállalja az adófizetést.

Kis idő múlva egy óriási görög lépett ki a város kapuján, s megállt a vezér előtt. Egy egész fejjel volt magasabb Opornál is, s olyan izmai voltak, mint egy bivalybikának.

- Idehallgassatok, ti kutyafejűek - kiáltotta. - Az én nevem Papadopulosz. Lássam azt az embert – ne is egyet, kettőt, aki velem ki mer állani!

Botond és Zoltán összenézett, s egyszerre léptek elő a seregből. Opor bólintott. Hanem a görög harsány nevetésre fakadt.

- Mit kerestek itt, gyerekek? Menjetek haza, anyátokhoz! Hát nincs közöttetek egy épkézláb fegyverforgató ember?

Zoltánt elfutotta a pulykaméreg, de Botond ez esetben gyorsabb volt.

- Ne bízd el magad, te hústorony! - mondta, s közelebb lépett az óriáshoz. - Én Botond vagyok. Termetre a legkisebb a magyar seregben. De úgy tudd meg, hogy ma leáldozik a te életed napja. Végy magad mellé még két görögöt, hogy az egyik eltávozó lelkedet fogja föl, a másik pedig testedet. Mert egyedül is ellátom én a bajodat!

Azzal magasba emelte harci bárdját, s odalépett a város kapujához. Egy villanás, egy döndülés, s a nehéz, vasalt kapun akkora rés nyílt, hogy akár egy ötéves gyerek is kényelmesen átfért volna rajta.

A döndülésre, no meg a párviadal látására is, a császári város falaira gyűlt odabentről a nép. Kényes dámák és kócos cselédlányok, udvari méltóságok és egyszerű kézművesek szorongtak fenn, a falakon, s zsivajogva kisérték mindazt, ami odalent történik.

Hirtelen elhalt a zsivaj: maga a császár és a császárné jelent meg az egyik várbástya fokán, udvaroncok hadától körülvéve. A görög óriás diadalának, s a pöttömnyi magyar csúfos vereségének ők is szemtanúi akartak lenni.

Aztán megkezdődött a párviadal. Botond fürgén hárította a görög óriás hatalmas csapásait. Olyan gyorsan kerengett az óriás körül, mint a sólyom, aki mindig a legváratlanabb pillanatban csap le áldozatára. A görög pedig fújt, öklelt, de csapásai minduntalan célt tévesztettek. Kapkodta fejét, nehézkesen forgott ellenfele után, ám Botond buzogányának ütéseit nem tudta elkerülni. Mikor éppen úgy érezte, hogy végre kedvező helyzetbe került, ahonnan kardjának egyetlen suhintásával halálra sújthatja ellenfelét, odafent a főhadvezér elkiáltotta magát:

- Most küldd a pokolra a bestét!

Papadopulosz kardja a hangra egy pillanatra megállt a levegőben. S ez a pillanat elég volt Botondnak arra, hogy lesújtson. Buzogánya épp az óriás kardot tartó karját érte. Az óriás felüvöltött: jobbja bénán csüngött alá. Balkézzel, sebzetten egyre hátrébb szorult a görög, egyre közelebb a város kapujához, amelynek bástyáján Konstantin császár és kísérete most már aggódva figyelte a párviadal kimenetelét. A magyarok pedig lelkes „huj-huj” -kiáltással biztatták Botondot.

A görög már több sebtől vérzett. Egyre bizonytalanabbul csapkodott maga körül. Aztán egy halálos csapás végleg földre terítette. A császár és kísérete megszégyenülten takarodott le a vár fokáról, s tért vissza a palotába. Aznaptól fogva pedig Bizánc ismét fizette az adót a magyaroknak.